A család engem bízott meg azzal, hogy az összes fotót, videót digitalizáljam, és töltsem fel felhőbe, ahol az egész rokonság hozzáférhet. Annyira jól sikerült a projekt, hogy anyukám és apukám fotói után a közeli és távoli családtagok is hozzám kezdték hordani az akár száz éves fotókat is, amin egy-egy elfeledett nagynéni vagy nagybácsi pózolt egy műteremben.

Mindent lementettem a saját merevlemezemre, de kiírtam a rokonoknak pendrive-ra is, illetve egy felhőbe is feltöltöttem, amihez adtam mindenkinek hozzáférést. (Szerkesztési jogot nem, amin többen meg is sértődtek, de egyszerűen féltem az össze-vissza klikkelgető Kati mamától, aki csekély informatikai tudása ellenére is egy programozó magabiztosságával használja a számítógépét.)

A képek digitalizálása közben betekintést nyerhettem a rokonság fiatal éveibe, amikor én még nem is éltem, vagy éppenséggel pelenkás voltam. A nagybátyám, Robi és a felesége, Ancsi bejárták motorral egész Lengyelországot még a nyolcvanas években. Eljutottak egészen Gdanskig. Van egy fotójuk, ahogy a Balti-tenger partján pózolnak a motorjuk mellett. Ha belegondolok, hogy ez több, mint ezer kilométer oda és ugyanennyi vissza… (a kitérőket nem számítva) Ki sem nézném az én kicsit lassú észjárású Robi bácsikámból ezt a fajta kalandvágyat.

A képek nézegetése közben, én is vágyat éreztem, hogy nekiinduljak egy motorral valamelyik égtájnak. Voltaképpen talán mindegy is, hogy merre mennék, és melyik ország lenne a végcél, csak elindulnék a motoromon egy hátizsákkal és egy popup sátorral, aztán megaludnék ott, ahol az éjszaka rám talál, reggel pedig indulnék tovább. Szeretnék én is ilyen emlékeket gyűjteni, amiket a modern technikának hála, már nem kellene utólag digitalizálni. Az én telefonom és fényképezőm, az elkészült fotókat már rögtön a saját felhőmbe töltik fel mobilneten keresztül. Ezeket utólag szelektálom, és a jobb képekből készült albumokat szoktam megosztani a családdal.

Nekem mondjuk csak robogóra van jogsim, azzal pedig aligha indulnék neki egy nemzetközi kempingtúrának. Bárhol is legyen az az „ott”, szerintem sohasem érnék oda ötvennel.
Azt tudom, hogy vannak különböző kategóriák, és azt is, hogy az utóbbi években voltak motor jogosítvány változások. Mások a szabályok, mint anno.
Elsőként ennek akartam utána nézni, és a neten találtam egy jó kis összefoglalást a motor jogosítvány változásokról, ebből kiderült számomra, hogy „A” kategóriás jogosítványt szeretnék, amivel a legnagyobb kétkerekű szörnyetegeket is elvezethetem.
A motor jogosítvány változás szerencsére nem hozott teljesíthetetlen követelményeket, melyeknek könnyedén megfeleltem.

Bónuszként még kuponokat is le tudtam tölteni erről az oldalról, melyekkel kedvezményesen vásárolhatok motoros felszerelést. Ha nekiindulok egy ilyen országokat átszelő túrának, akkor a popup sátoron kívül szükségem lesz egy profi ruhára, csizmára, kesztyűre és bukósisakra is, amelyet szükség esetén a lehető legnagyobb védelmet biztosítják nekem, mindamellett pedig kényelmesek és szellősek is legyenek. Már előre féltem, hogy az új motoros jogsi és az új motor mellett, az új felszerelés is egy kisebb vagyonba fog kerülni, de hat számjegyű összeget sikerült spórolnom a kuponok segítségével. Gyakorlatilag a tervezett motoros túrám költségének egy jelentős részét meg tudtam takarítani, hála az akciós lehetőségnek.

A tanfolyam elvégzése után még vettem néhány gyakorló órát, hogy biztos legyen a tudásom, mielőtt a nyáron nekivágnék a Lengyelország + Balti államok + Szentpétervár + Finnország túrámnak. A munkahelyemen kivettem két hónap szabadságot, és persze beszereztem a popup sátrat is.
Vettem egy gyönyörű ezerötszáz köbcentis vadmacskát, akivel még ugyan szokjuk egymást, de már alig várom, hogy két hónapig hozzá legyen nőve a fenekemhez.