Hát igen, gyakran mondogatták ezt nekem még gyerekkoromban a felnőttek, és sosem éreztem igazságosnak, hogy miért mondják ezt. Nem tartom magamat egy különösebben trehány embernek, na hát ehhez képest meg most mi volt…

Nem fogjátok kitalálni, miféle kalandok történtek meg velem néhány nappal ezelőtt! Hihetetlen feszültség uralkodott el rajtam, és bizony, nem sokon múlott, hogy elszakadjon nálam a cérna. A vége azonban szerencsére happy end lett a történetnek, ennyit elspoilerezek. Na de nézzünk csak mindent szépen sorjában.

Szóval először is kezdjük azzal, hogy egy héttel ezelőtt Tatabányára utaztam a családommal. Egy kis panzióban szálltunk meg, ott aludtunk, napközben pedig jobbnál jobb helyeken túráztunk – Vértesszőlősön (ugyebár az öreg Samu barátunk lakóhelyéről), vagy a Gerecsei Tájvédelmi Körzetben, de természetesen Tatabányát is alaposan körbeutaztuk. Egy szó mint száz, fantasztikusan jól éreztük magunkat, nem is kívánhatnék ennél szebb üdülést az én drága családommal. Azonban minden nap, esténként, amikor a gyerekek már elaludtak, nekem még dolgoznom kellett a magammal hozott laptopomon, mert webdesigneri teendőimet (ami az én munkám ugyebár) nem lehet elhanyagolni három napig, sajnos folyamatosan naprakésznek kell lenni. Nincs is ezzel különösebb gond, főleg azért, mert nagyon szeretem a munkámat, és a tatabányai kiruccanásunk során is előfordult, hogy hajnali 3-kor helyeztem csak nyugovóra a fejemet, annyi mindent kellett elintéznem. Rengeteg volt a munka, ugyanis tudtam, hogy miután visszaérünk a családdal Pestre, nekem rá következendő napon készen kell lennem egy projekttel. Számos képet, videót kellett feldolgoznom, grafikai elemeket szerkesztenem, átvariálnom… mindegy, hagyjuk is ezt! A lényeg csak annyi, hogy hihetetlenül sok adat halmozódott fel a külső merevlemezemen, amire dolgozni szoktam, és két olyan dolgot sikerült elfelejtenem a nagy hajtásban, ami így összeadva őrületes nagy bajba sodort engem. Az első, amit elfelejtettem, az az, hogy a létrehozott munkáimat, fájlokat, mappákat ne csak a külső vinyóra, hanem az internetre is feltegyem megőrzés céljából (email fiókba, vagy a dropboxba például). A másik dolog pedig, ami talán még ennél is nagyobb gond, hogy elfelejtettem… nos, az bizony nem volt más, mint maga a külső winchesterem. Már visszaértünk Pestre, amikor rájöttem, hogy nincs nálam a merevlemez, rajta minden adatommal, amire szükségem van! Nem csak a holnapi projekttel kapcsolatban, de úgy alapvetően is… Mondanom sem kell nektek, őrületesen nagy idegeskedés lett úrrá rajtam. Én hülye, hogyan hagyhattam ott, Tatabányán az összes adatomat? És miért felejtettem el feltölteni valahova a netes felhőbe????

Azonnal tudtam, hogy haladéktalanul vissza kell utaznom Tatabányára, még aznap este. Igen ám, de ekkor jutott eszembe a következő bökkenő: mi az autóval az 1-es főúton mentünk, amivel viszonylag sok idő, mire odaérek. Annál legalábbis mindenképpen több, mint amennyi időm nekem most van. “Autópályán kell menni!” – suhant át az agyamon a gondolat, és a gondolatot egyből már tett is követte. Abban már csak reménykedni tudtam, hogy én is olyan gyorsan fogok majd suhanni, mint a gondolataim… Na de a lényeg az, hogy tudtam, hogy autópálya matrica fog kelleni ehhez, amit eddig nem használtam, ugyanis azt hittem, hogy drága, és annyira soha sem volt rá szükségünk, hogy mindenképpen autópályán utazzunk. Most azonban egyáltalán nem volt választásom, úgy éreztem, muszáj bevállalnom ezt a dolgot. Kíváncsi voltam, vajon az interneten is működik-e az autópálya matrica megvásárlása, vagy el kell mennem ezért a legközelebbi benzinkúthoz, aminek az ötletéért- az idő szűke miatt – szintén nem voltam teljesen oda. A félelmeim azonban szerencsére teljesen alaptalanok voltak: az interneten sokkal, de sokkal egyszerűbb az autópálya matrica beszerzése, mint azt gondolnánk! Villámgyorsan vettem tehát egy 10 napra érvényes matricát, adtam egy puszit a feleségem és a két gyerekem homlokára, és már autóba is pattantam, hogy minél gyorsabban visszatérhessek a felbecsülhetetlen értékű ereklyével, a Szent Grállal, a külső merevlemezemmel.

Hála a jó Istennek, minden tökéletesen alakult. Az autópályán alig volt forgalom, villám sebesen visszaértem Tatabányára. Komolyan mondom, olyan érzésem volt kicsit, mintha csak a sarki fűszereshez ugrottam volna le 🙂 És még a sebesség korlátozást is maximálisan betartottam, természetesen. Áldom a szerencsémet, ugyanis éppen el tudtam még érni a panzió tulaját, aki – bár kicsit furcsa szemmel nézett rám… – készségesen segített nekem, és hát láss csodát: valóban ott volt a párna alatt a külső vinyó! Bevallom nektek, hogy annyira megörültem, hogy fel is kiáltottam kicsit örömömben, ráadásul olyan szavakkal, amiket nem örülnék, ha mondjuk egyszer a gyerekeim használnának 🙂 Mindenesetre hihetetlenül megkönnyebbültem, az tuti. A visszaút is egészen simán ment, úgyhogy még pont visszaértem az esti fürdetésre, és még az esti mesét is átvállaltam aznapra a feleségemtől, Boritól. És bár aznap a magyar népmesék közül válogattam számukra, és azokat meséltem el, azt hiszem, az én történetem Tatabányával, a külső merevlemezemmel és az autópálya matricával legalább olyan izgalmas lehetne, mint ezek a régi nagy klasszikusok…